„Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
Hogy sírnak a szobámban nesztelen
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.”

/Babits Mihály/

 

– Az vagy, amit megeszel – emlékeztetett Rikárdó minden alkalommal, amikor látta, hogy szintetikus ételt habzsolok. Nyomatékot adott a szavainak azzal, hogy olykor felém hajította a pillangókését, ami éppen csak a fejem mellett suhant el, hogy beleálljon a vékony gipszkarton falba.

Az igazi étel luxuscikknek számított, mióta az eszemet tudtam, így nem igazán értettem a felháborodását. Mellesleg, a mesterséges ízfokozók miatt sokkal finomabb volt az általa szemétnek nevezett étel, a hagyományos ízek már nem jelentetett túl nagy kísértést.

Húszévesen ki gondol még arra, hogy egy évtized múlva a szervezete egy bizonyos hányadát műanyag teszi majd ki?

Egyébként sem engem féltett, hanem az áruját. A stricim volt, nem a jótéteményesem. A kuncsaftjaink többsége a természetes lányokat szerette, bezzeg Rikárdó nem emelte a járadékomat, hogy meg is vehessem az általa égig magasztalt mennyei mannát. Budapest nagyvárosának Sülysáp kerületében egyébként is nehézen lehetett beszerezni azt, amihez a belvárosban bármikor hozzájuthatott az ember. Nyilván Rikárdónak voltak beszállítói, de az ő anyagából semmit sem láttunk.

Rikárdó évente elküldött minket egy rutinvizsgálatra, ahol felmérték a szervezetünkben felgyülemlett szervetlen anyag mennyiségét, azok pedig, akik bármiféle implantátumokkal rendelkeztek, mint egy művégtag vagy beépített kommunikációs rendszer, eleve hátrányból indultak. Bennem pár műfogon kívül – amit nem mellesleg Rikárdó vert ki a számból, amikor visszaszájaltam neki –, más mesterséges holmit nem találhattak. Még a melleim is eredetiek voltak, pedig az ritkaságszámba ment, főleg az én szakmámban. Ám amikor az utolsó tesztem azt hozta ki, hogy a testem tizenegy százalékát szervetlen anyagok alkotják, a beleim és érfalaim nagy részét már vékony műanyag lerakódás borítja, meglegyintett a halál szele.

Egyesek úgy tartották, hogy ezek az elváltozások károsak, és minél előbb meg kell szabadulni a felesleges kacatoktól, mások úgy vélték, ez az első lépés a halhatatlanság felé. Vallástól függött, ki miben hitt.

Én semmiben sem hittem. Csak túlélni próbáltam napról napra. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy a stricim kinyír, ha meglátja, hogy tíz százalék fölé mentem.

– Szerinted le tudom tornászni ezt a számot? – kérdeztem a barátnőmet, Zsáklint, amikor a vizsgálati eredményeket kézhez kapva a kupi melletti ivóban kötöttünk ki.

A dúsajkú, olajbarna bőrű nő elmosolyodott, majd megitta az utolsó kortyot a pancsolt borból, amit az éhbérből megengedhettünk magunknak. Akár az anyám is lehetett volna, és mivel az enyém öngyilkos lett egy évtizede, talán az is volt már egy ideje. A kora ellenére vonzó nő maradt, adott a külsejére. Tanult az anyja hibájából, aki nem vigyázott eléggé önmagára és az alakjára, így hamar az utcára került a négy pulyájával.

– Van egy faszim, aki abban a kutatólaborban dolgozik, tudod, ahol ez a téma – magyarázta Zsáklin, egy fekete tincsével játszott. – Ő azt mondta, hogy ami lerakódott benned, az ott is marad.

– Biztos van valami műtét, nem? Vagy gyogyi, ami kitisztít! – nyögtem kétségbeesetten.

– Napsugár, ez nem így működik. Egy évi keresetünk sem lenne elég egy ilyen beavatkozásra.

– Feketén sem? Te szinte mindenkit ismersz ebben a tetves városban! Lina, segíts már!

– Hallottam pár esetről, de nagyon rizikós. A lányok közül, akik vállalták, kevesen élték túl. Nem akarhatod ezt!

– Akkor hamisítsam meg a teszteredményt? – Elvigyorodtam, mert eszembe jutott egy ötlet. – Szerinted a csávód segít nekem? Rohadtul kell ez a munka! Nem szúrhatom el!

– Tudom, cicám, tudom. A gépek mindent megoldanak helyettünk, lassan már a szexet is kizárólagosan babákkal tolják! Úgy hallottam, aki teheti, kiutazik a földönkívüli gyarmatokra, ahol még szükség van emberi munkaerőre. Ott még nincsenek automatizált gyárak. Nekünk, akiknek nincs pénzünk az útra, itt kell boldogulnunk. – Odaintett a csaposnak, hogy kért még egy kört. – Csak ennyit segíthetek. – Áttolta a söralátétre írt címet. – Napközben itt megtalálod, de nem ígérek semmit. Még az esti műszak előtt oldd meg, hugi, mert Rikárdó bepörög, ha nem kerülsz elő! Tudod, milyen házsártos tud lenni!

– Tudom – kopogtattam meg a fémből készült műfogat az egykori szemfogam helyén. – Csók, Lina, este jövök!

– Vigyázz magadra, Sugárkám!

Kiléptem a kocsma ajtaján, és rögtön rám szakadt a sötétség. Bár délelőtt volt, a hatalmas felhőkarcolók árnyéka örök éjszakába burkolta az alsóbb szinteket. Kapucnim alá tűrtem gesztenyebarna tincseimet, majd megindultam a labor irányába. Nem ám abban a lepukkant épületben dolgozott a muksó, amiben a magunkféle csórók jártak a vizsgálatokra, hanem az egyik kutatólaborban, amely két szinttel feljebb helyezkedett el.

A lift pénzzel működött és jócskán megkérték az árát.

Pár napi kajapénzembe fog kerülni, de feljutok oda!

A legközelebbi felvonóhoz siettem, majd alaposan körbenéztem. A zsebmetszők és rablógyilkosok szerettek lesben állni a liftek előtt, hogy az utazás díját bezsebeljék.

Van benne logika. Aki a felvonónál ácsorog, annál biztos van némi pénz.

A szívem a torkomban dobogott akkor is, amikor az ajtó kinyílt. Egy hajlott hátú öregúr, valamint egy izomagy állt a fülkében. Az öreg lefitymálóan pillantott rám, egyenruháját igazgatta, a mögötte álló hapsinak féloldalas mosoly ült az arcára, miközben levetkőztetett a tekintetével. Szorosabbra húztam magamon az esőkabátot, majd átnyújtottam a kártyámat, amelyről pillanatok alatt levonták az összeget.

– Ideje lenne beépített készüléket használni, kedves – mondta az öregúr olyan hangsúllyal, mintha a kedves éppen az ellenkezőjét jelentette volna. – Ezt könnyen ellopják itt a talajszinten.

– Amit beültetnek, azt is kinyeshetik az emberből – vágtam rá. – Csak a másodikra megyek, nem kell a jó tanács!

Az öreg még egyszer végigmért, a kivillanó combjaimat leste.

– Nem is hittem, hogy többre vitte – harákolt.

– Ne törődjön vele, kislány – vigyorgott az izomarc.

– Nekem ne bájologj, seggfej! Bármit akarsz tőlem, Rikárdóval kell beszélned – dobtam egy csókot.

Amint visszafordultam az ajtó felé, a mosolyom nyomban lehervadt. Ezzel le is tudtuk a bájcsevejt.

A fülke oldalába az egész falat kitöltő vetítőt helyeztek, amelyen reklámok futottak. A még csecsemőként belénk ültetett, a személyi azonosságunkat igazoló chipek miatt a kivetítők mindig olyan termékeket nyomtak az orrunk alá, ami a társadalmi helyzetünkhöz és a szokásainkhoz illett. A földszinten élek, nincs fény. D-vitamin. Ezúttal ezt kaptam. A legnagyobb sztereotípia.

Kislánykori emlékeim törtek elő. Néhanap anyám felvitt a harmadik vagy a negyedik emeletre, ahol már pislákolnak a fények. Megbűvölte a napvilág, ezért nevezett el engem is úgy, ahogy. Takarítónő volt. Szívesen tartottam vele, még ha olyankor munkára is fogott engem. Álommelónak tűnt. Abban a pár órában, míg egy lakást vagy irodát kitakarítottunk, mi is részesültünk egy álomból, amit másként sosem érhettünk volna el.

Azt hittem, én is követem anyát a pályán, de már gépek pucolták ki a felsőbb szinteket. Sőt, a talajszinti utcákon is robotok tartották fent a köztisztaságot! Olykor úgy éreztem, minket annyira sem tartanak, mint ezeket a fémhulladékokat. Inkább az a mocsok voltunk, amit feltakarítanak.

A söralátétre Lina nemcsak a címet írta fel, hanem egy térképet is rajzolt, hogy a második szint útvesztőjében biztos megleljem a labor épületét. Körbenéztem, és ekkor fogtam fel, hogy az emberek, akik szembejönnek velem, nem igazán díjazzák a jelenlétem. Nem éreztem, hogy alulöltözött lennék, ám ahogy végignéztem a lengőfolyosók járókelőin, valóban kiríttam közülük. Lent a nők sokat megmutattak a combjukból és a dekoltázsukból, a sminkjük pedig erős volt, hogy a neonfénynél is tökéletesnek tűnjenek.

Talán nem kellett volna rögtön nekivágnom az útnak. Nem jó tanácsadó a pancsolt, mosogatólé ízű bor. Még mindig zsibongott tőle a fejem, és bátrabbnak éreztem magam a kelleténél, azért is lehetett, hogy bár a laborig három kilométert is meg kellett tennem gyalogszerrel, mert nem maradt pénzem siklóra, pillanatoknak tűnt csupán. Egyetlen szemhunyásnyi időre szakítottam csak meg a menetelést, amikor áthaladtam egy üveghídon, amely két épület között húzódott, alant pedig láttam a talajszinti utcákat, az első szinten nyüzsgő emberek áradatát. Majd beleszédültem! Lenyűgözött, ám meg is rémített, hogy hirtelenjében lefelé is nézhettem, nemcsak felfelé.

Az AbsLab előtti fotocellás ajtón visszaverődő tükörképem szemébe néztem. Éppen valami inspirálót akartam magamnak dünnyögni, amikor kinyílt az ajtó, majd egy elegáns göncökben tipegő nő libbent el mellettem. Az arcán undor ült, és úgy legyezgetett az orra előtt, mintha büdös lennék. Beleszimatoltam a kabátomba. A talajszint jellegzetes bukéja áradt belőle. Talán igaza volt. A tiszta víz is luxus lent, önmagamon és a munkaruhán kívül Rikárdó más tisztíttatásáért nem fizetett. Ám ahelyett, hogy visszatántorodtam volna, ez a kis közjáték elég haragot gerjesztett bennem ahhoz, hogy további időhúzás nélkül becsörtessek a recepcióra.

Nem jutottam sokáig. Egy hatalmas, érintőképernyőn sorszámot kellett lekérnem, hogy az épület tovább engedjen a váróterembe. A gépezet kiokádta magából a sorszámot egy cetlin. Háromszázhárom. Fertőtlenítő szag ölelt körbe, minden ridegnek tűnt. A teremben tobzódott a nép.

Nekem erre nincs időm!

Körbepillantottam, majd láttam, hogy egy táblán ki van írva, melyik labort hol találom. Elindultam az üres folyosón. Irritáló robothang ismételgette, hogy álljak meg, amit szórakoztatónak találtam, mert nem érkezett senki sem, aki megállítana.

A hetes labort hamar megtaláltam, majd becsöngettem.

– Zsáklin barátja vagyok – szóltam be a mikrofonhoz intézve a szavaimat.

– Zsáklin? Miféle Zsáklin?

– Lina, a prosti, cseszd meg! – feleltem ingerülten.

– Halkabban, hé! Tűnj innen!

– Nem megyek sehová, és ha nem engedsz be, jelenetet rendezek! Megtudják a munkatársaid, hogy az alsóbb szintekre jársz örömszerző körutakra, csak mert ott olcsóbb az áru.

– Elment az eszed! Nekem kell ez a meló! Ki a frász vagy?

– Most komolyan ismételjem meg? A kurvád barinője vagyok, te észkombájn! Még hogy tudósok! – morogtam. – Beengedsz, vagy mi lesz már, faszikám?!

– Gyere, csak fogd már be! – nyílt ki az ajtó, és egy szemüveges, cingár figura nyitott ajtót fehér köpenyben, majd berántott magához. – Kevés időnk van, térj a tárgyra! – sürgetett a nyurga alak.

Tipikus jófiúnak tűnt, olyanfélének, aki már attól becsinál, ha valaki csúnyán néz rá.

– A tesztem miatt jöttem. Valami hiba lehet vele. Túl magas a százalék.

– Ezek a tesztek mindig pontosak.

– Összekeverték.

– Olyan nincs. Mutasd!

Előkaptam a kommunikátorom, megnyitottam az üzenetet.

A kezébe akartam nyomni, de ő feltartotta a tenyerét. A fogamat szívva várakoztam, amíg gumikesztyűt húzott, majd letörölgette a képernyőt fertőtlenítőkendővel. Átvette a tárgyat, tanulmányozni kezdte, míg én a laborban sétálgattam. Mindenféle fém eszköz, centrifuga, meg lombikokkal teli szekrények sorakoztak a teremben. A legmodernebb számítógép állt a pasas asztalán.

Az ablak mellett megálltam, kinéztem rajta. Nem egy körfolyosóra nyílt, amelyek a szint utcáit alkották, hanem a talajszintre. Az otthonomra.

– Nem hamisíthatom meg, ha ezt szeretnéd – felelte végül a fickó. – Nem segíthetek.

– Ugyan már! Bármit megteszek érte! – vigyorodtam el csábosan, de a fiú csak elhúzta a száját. Az idősebb bigékre bukhatott, mint Lina, mert úgy tűnt, nem hoztam kísértésbe.

– Elveszíthetem a munkámat, ha nem tűnsz el gyorsan. – Felpillantott a kamerákra.

– Addig nem megyek sehová, amíg át nem írod az eredményt! Csupán egyetlen százalékot kérek! Linával lebeszélem. Bármilyen szolgáltatást megkapsz tőle, amit csak szeretnél!

Ekkor beszóltak a helyiségbe, az ajtó mellett elhelyezett hangszóróból szólt az utasítás:

– Hetes laboráns, jelentés érkezett, hogy idegen személyt engedett be a labor területére.

– Csak egy elégedetlen kliens! Rögtön távozik! – Majd felém fordult, a kezembe nyomta a telefont. – Fogalmad sincs, mit művelsz! El kell innen rögtön tűnnöd. A fenébe! Fenébe! – Belekapott göndör fürtjeibe.

– Én nem megyek sehová! – fenyegetőztem.

– Hetes laboráns, engedjen be minket! A biztonsági protokoll értelmében át kell kutatnunk a labort!

– Te önző kis kurva! – sziszegte a fickó. – Nem teszed tönkre az életem! Semmivel sem tartozom neked! Miattad nem fognak lecserélni egy átkozott gépre!

Aznap már századszor jutott eszembe, hogy nem magassarkú cipőt kellett volna felvennem, hiába emeli ki a vádlim. Ez volt az utolsó alkalom. Az ideges kis laboráns fiú taszított rajtam egyet, én pedig rögtön elvesztettem az egyensúlyom, és pár kapálózó mozdulatot követően kibukfenceztem az ablakon.

Még hallottam, ahogy berontanak a helyiségbe, a hetes laboráns meg ennyit mondott:

– Megoldottam a problémát.

– Talajszinti patkányok. De aztán fertőtleníts le mindent!

Ennyit ért az életem.

A becsapódás pillanatában a tüdőmből kiszorult a levegő, az egyik karomat nem éreztem, az összes többi tagom pedig pokolian fájt. A látóterem elsötétült, de még percekig éber maradtam beledermedve egy groteszk pózba. Először arra gondoltam, hogy semmi baj, durvább meneteket is túléltem már, ám amikor visszatért a látásom, csak egy egyik szemem működött, az arcomnál pedig éles fájdalmat éreztem. Ép kezemmel odanyúltam, és valami megvágta az ujjamat. Egy elhajított sörösüveg szilánkját tartottam a kezemben.

Először arra gondoltam, hogy látni akarom, mi történt velem. Erre nem volt lehetőségem, így a soron következő ötletem az volt, hogy felhívom Linát. Ha lett volna pénzem beépített kommunikátorra, már felvette volna, és pusztán a gondolataimmal segítséget kérhettem volna tőle, ám a telefonom még mindig kicsörgött, amikor már többen is körbeálltak. Először a kabátomat húzták le rólam, aztán Zsáklin éppen felelt a hívásomra, amikor kinyomták, és a telefontól is megszabadítottak. Egy zsebmetsző utolsó csúfondáros mosolya volt, amit utoljára láttam, mielőtt elvesztettem az eszméletemet.

 

***

A mentősiklóban egyszer még felébredtem Lina sírására, és amikor ezt az egyik mentős is észrevette, rögtön a kezem alá nyomott egy tabletet, hogy hitelesítsem a képernyőn felvillanó szerződést. Ellenkeztem, a sorok összefolytak a szemem előtt, de a pasas azt mondta, hogyha nem teszem, biztos meghalok. Lina nem tudott olvasni, nem segíthetett.

Három szerződés, aminek a tartalmát nem ismertem. Az életem volt a tét, és ha eddig túléltem mindent, eldöntöttem, hogy nem egy szívtelen laboráns fiú okozza majd a vesztemet. Aláírtam, mindent aláírtam, még ha az ördögnek is adtam el vele a lelkemet.

A következő emlékmorzsa, ami felrémlik, hogy egy kórházi ágyon fekszem. Lina a kezemet szorongatta, én pedig kótyagosan pillantottam körbe. Nem éreztem a jobb karom és a jobb szemem.

– Hogy festek?

– A helyzethez képest egész jól, Sugárkám! Csodásan! – szipogott Lina megkönnyebbülve. – Viszont bocsáss meg nekem, édes!

– Te mentettél meg! Miért…

Ekkor vettem észre, hogy Rikárdó is a szobában tartózkodik. Előbb is feltűnhetett volna, hiszen a pacsulija bűze összetéveszthetetlen volt. A férfi hatalmas szőrmekabátot viselt, a kezében ott fityegett az elmaradhatatlan pillangókés.

– Napsugár, csalódtam benned. Hát nem megmondtam, hogy ne zabálj annyi szart? Tudok az eredményről, de most már mindegy is – nézett végig rajtam. – Csak egy rakás lom vagy. Leveszem rólad a kezem, ezentúl egyedül kell boldogulnod. Vissza fogsz még sírni, meglásd!

– Egy rakás lom?! Rohadtul nincsen ám szükségem rád! – vágtam vissza dacból, miközben felültem az ágyon.

– Akik az olyanokkal foglalkoznak, mint te, nem fognak olyan kesztyűskézzel bánni veled, mint ahogy én tettem! De nem ám! Még az állatok is jobb bánásmódban részesülnek. Csak egy kibaszott tárgy vagy, a szemétdombra való okádék!

– Miről beszélsz? – kérdeztem, majd ekkor észrevettem, hogy az egész karom be van tekerve valami anyagba, majd a fejemhez értem, amit szintén kötés borított. – Mi van a kötés alatt? – néztem Linára. – Mi a szar van a rohadt kötés alatt?!

– Sajnálom, Sugi, sajnálom – pityergett a nő.

– Zsáklin, indulás! – morrant rá Rikárdó.

– Csak pár percet adj még!

Rikárdó odalépett mellé, megsimogatta a feje búbját.

– Már így is a fél műszakodat itt töltötted – suttogta. – Cukorborsó teljesen kiesett. Fogalmatok sincs, mennyire költségesek vagytok, átkozott ribancok – belemarkolt Zsáklin hosszú, fekete hajkoronájába, majd annál fogva felrántotta a székről. – Öt perc!

Kiviharzott a helyiségből.

– Mi folyik itt, Lina? – Lassan elkezdtem lebontani a kötést, alatta fém felület csillant. – Mi a szar folyik itt? – kérdeztem a hisztéria küszöbén.

– Amiket aláírtál… A karod, a szemed és azt hiszem, a tüdőd egy része… Kicserélték implantátumokra. Úgy megrongálódtak, hogy használhatatlanokká váltak.

– Használhatatlanná? És én mivé váltam így, szerinted? – dőltem vissza az ágyba, miközben rázott a hideg. –Törvényes ez egyáltalán? Feljelentem azt a nyomorult pasidat!

– Biztos eltüntettek már minden bizonyítékot. Nap, mint nap történnek hasonló balesetek. Mintha nem tudnád, hogy a mi szavunk semmit sem számít.

– Ez nem ér… Basszus, még munkám sincs!  Egy kész vagyon lehet ez az ízé – nyögtem. – Nem úgy néz ki, mint valami használt vacak.

– Az olcsók gyorsan elfogynak idelent, tudod. Ez volt raktáron.

– Mi a frászhoz kezdek így? Lina, sosem fogom ezt letörleszteni!

– Sugikám, ez nem a vég!

– Nem megyek a lizingelőkhöz. Nem leszek egy kikölcsönözhető tárgy!

– Nem, nem is kell! – Felkelt a székből, majd újra a kezem után nyúlt. Megszorította. – Egyetlen szót mondok: objektofília. Nézz csak a karodra! Egy aranybánya! Nem is tudod, mennyi perverz van! Van, aki erre gerjed. Nem kell százakat kiszolgálnod, csak egy pancsert kell találnod – mosolyodott el. – Talán azt hiszed, ez szerencsétlenség, de nincs így! Ezzel talán többre viheted, mint a stricheléssel bármikor.

 

***

Zsáklin többet nem látogatott meg, Rikárdó rövid pórázon tartotta. A második anyámat is elvesztettem.

Más lehetőségem nem volt, ezért kölcsönt kölcsönre halmoztam, felkerestem mindenkit, akivel valaha dolgom akadt, így a lábadozás után összetarháltam annyi zsetont, hogy felengedjenek a harmadik szintre.

Hamarosan sokan fognak hajtóvadászatot indítani utánam, ha nem járok szerencsével!

A harmadik szinten nyitották a talajszinthez legközelebbi olyan bárt, ahová azon arcok járnak, akik azt szeretik, ha nem él az, amivel összeszűrik a levet. Nem úgy értem, hogy a halott emberek vagy állatok vonzzák őket, hanem inkább a tárgyak. Vagy az olyan emberek, akik már inkább tárgyak, mint emberek. A talajszinten nagyobb bajunk is akadt annál, hogy ilyen úri hóbortot űzzünk, a sznoboknál viszont gyakori jelenség volt ez, úgy hallottam. Régebben az számított különösnek, ha az azonos neműek szeretik egymást, manapság azért kampányoltak, hogy az élettelent is ugyanúgy házastársnak szólíthassák az egész univerzumban, mint az élőt.

Ezen a szinten már éreztem a napsugarak erejét, és nem volt szükség közvilágításra, hogy nappal is világos legyen. Én meg bolond módon egy bárba igyekeztem, ahol jó esetben is félhomály fogad majd!

Minél feljebb élsz, annál kevésbé értékeled a természet adományait!

A hajamat úgy fésültem, hogy takarja a természetes szemem, szegényes ruhatáramból is olyan darabot választottam, amely a legjobban kiemeli a fém karomat. Ahogy beléptem a bár ajtaján, mégis túl emberinek éreztem magam. Az egyik asztalnál észrevettem egy nőt, aki egy androiddal kacérkodott, a másik sarokban egy férfi ült vegyes baráti társaságával, és fennhangon hirdette, hogy a mellette lebegő avatár hologram a felesége.

Egyenesen a bárpulthoz sétáltam, és kikértem az itallap legelső koktélját.

– Hány százalék? – telepedett le mellém egy középkorú férfi, akinek szintén akadt pár protézise.

– Harminchárom – feleltem csábosan.

A férfi elfordult fintorogva, majd tüntetőleg elvonult.

Mi a frász van ezekkel? A testem harmada műanyag és fém! Ennyi nem elég?

– Szép protézis. ArtificalDream, kettes széria. Impozáns darab – szólított meg egy nálam csak pár évvel idősebbnek tűnő férfi, aki a másik oldalamon foglalt helyet.

Makulátlan bőr, ragyogó kék szemek, kifehérített fogak. Tuti nem a harmadikról szalajtották!

– Régebben a melleimet bámulták meg így, most meg… – Beleszürcsöltem az émelyítő italba, amitől összetapadt a szám. A karcosabb ízekhez szoktam. – Ebben a bárban mindenkinek megvan a maga fétise.

– Ne ítélj el! Szeretem, ha kemény – vigyorgott a férfi.

– Azt én is – nevettem.

– Már is van valami közös bennünk.

– A legtöbb ember itt tárgyakkal vagy mesterséges intelligenciákkal kavar, te mégis hozzám jöttél ide.

– Valami különlegeset keresek.

– És mi lenne az?

– Ne ess tévedésbe, a magánűrsiklómat vonzóbbnak találom nálad. A karod tetszett meg, meg ez a szép műszem. A tested többi része nem hoz izgalomba. Viszont a szüleim még a hagyományos értékrendet követik, és ezt várják el tőlem is.

– Önállóbbnak hittelek.

– Az örökségemről van szó. Gondolom ismerős az AbsLab név. Csak akkor kapom meg a részvényeket, ha egy emberi nőt veszek el – grimaszolt. – Nyitott vagyok egy kompromisszumos megoldásra. Ha jól hallottam, harminchárom. Tornásszuk egy kicsit fel, mit szólsz?

– Még a karomat és a szememet sem fizettem ki – vonakodtam.

– És a hely legolcsóbb italát iszod. Le vagy pukkanva, nem kerülte el a figyelmem. Az illesztésnél gyulladt és heges a bőr. Segítségre van szükséged. Azt se hidd, hogy te vagy az egyedüli jelöltem, de ha bevállalod, állom a tartozásaidat, és az új műtétek árát is – kecsegtetett. – De mindezek előtt elvinnélek egy próbakörre.

 

***

Maximilián a nyolcadik emeleten lakott, a peremkerületekben ez jelentette a csúcsot. Furcsálltam, hogy nem a belvárosban él, ahol tizenöt- vagy húszemeletesek az épületek, de ő azt mondta, nem szereti a zsúfoltságot. Nem hazudhatott, a lakás berendezésén pontosan tükröződött ez.

Sajnáltam, hogy már leszállt az éj, mire felhívott magához, bár a holdat és a csillagokat is szívesen szemléltem a panorámaablakból. Rájöttem, hogy még sosem láttam őket.

A férfi a hátam mögé lépett, kezét a vállamra helyezte. Maga felé forgatott:

– Sunt lacrimae rerum – mondta fennhangon, majd térdre nyomott. – Ismered? Dehogy ismered – tette hozzá lekezelően.

Csak a kezemre és a szememre volt kíváncsi. Csak a protézisem kellett neki. A kezem, ami nem is én voltam.

Mintha nem is velem történt volna az egész.

Egy tárgy vonzóbb nálam! Hús és vér vagyok, legalábbis nagyobb részben.

Mégis az a részem, amit pár napja tettek a testemhez, amit futószalagon gyártottak, többet ért számára, mint én valaha is fogok. Sosem hittem volna, hogy nőiségemben így megaláznak majd, pedig már sok mindennel találkoztam egy évtizedes pályafutásom során.

Miután Maximilián élvezetét lelte bennem, elterült az ágyon.

– Ez a Babits vers arról szól, hogy a tárgyak is képesek érezni. Sírni. Gyönyörű – szívott bele a cigarettájába, amit csak a gazdagok engedhettek meg maguknak. – Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák, süket szemek, sötétbe zárt rabok, halottlan-holtak és örökre lárvák, léttelen lények, tompa darabok – szavalta.

– Léttelen lények. Kicsit ellentmondásos.

– Logoterápia, drágám. Paradox intenció – ejtette a szavakat lassan, dallamosan. – Csak akkor változik meg minden, ha nem akarjuk megváltoztatni. Az ellentmondások magukban rejtik a megoldást is.

– Ez sületlenség – vágtam rá durcásan, majd egy kéztörlővel ledörgöltem a mellkasomról, amit Maximilián otthagyott magából. Mint egy kutya, amely megjelöli a felségterületét.

Végigsimított a fém karomon.

– Holnapra két teendőnk lesz. Eljössz velem a gyülekezetbe, és elviszlek az első műtétedre – sorolta.

– Már holnap?

– Elintézem. Mid cseréljük ki?

Lepillantottam a testemre. Mintha azt kérdezte volna, hogy melyik karomat vágjuk le. Majd majdnem elpityeredtem, amikor eszembe jutott, hogy már csak egy van, ami tényleg az enyém.

– Vagy én válasszak? – kérdezte, amikor látta, hogy gondot okoz a választás.

Ijedten megráztam a fejem.

Az én testem, az én döntésem.

 

***

 

Az Animizmus Egyház gyülekezete az egyik felhőkarcoló tetején foglalt helyet, és egy tágas lugasban, a szabad ég alatt tartották a miséiket.

Maximilián egy reggeli gyűlésre vitt magával. Igyekeztem visszatartani az ásítást, miközben andalító muzsikaszó mellett egy öregedő, hatvanas nő és egy kopaszodó, bárgyú vigyorú férfi ájtatos képpel beszélt nekünk arról, hogy tisztelettel tartozunk minden élő és élettelen teremtménynek, mert a teremtő mindenben ott lakozik, és mindenkiben ott szunnyad az isteni szikra. Köszönetet mondtak a széknek, amin ültek, az épületnek, ami masszívan állt alattunk, a pohárnak, hogy ihatunk belőle.

Igazából csak azt nem értettem, hogyha mindenben ott van az a bizonyos lélektöredék, akkor miért csak az élettelen dolgoknak adóztak hálával. A fű, amit megtapostunk, az emberek, akikkel együtt imádkoztunk fele ekkora odafigyelést sem kaptak. Visszatetszőnek éreztem az egészet. A vége felé már nem is figyeltem, csak álltam ott, mint egy üres váz. Maximilián ezzel szemben végig éberen hallgatta a két prófétát, és egyszerűen nem fért a fejembe, hogy egy ennyire művelt férfi, mint ő, hogyan hihet ennek a két szélhámosnak.

A közös imádkozást követően többen odajöttek hozzánk köszönni, de tulajdonképpen csak a drága kiegészítőimről faggatóztak, és végigtapogattak kínosan ügyelve arra, hogy a testem természetes részeire még csak rá se nézzenek. Szerencsére Maximilián kezdeti büszkesége hamar átfordult bosszankodásba, így odáig nem fajult a helyzet, hogy bezúzzam pár idegesítő, csorgónyálú gyogyós arcát.

Ezt követően a klinikára vitt engem. Az út a légi csatornákon keresztül hamar megtehető volt a belvárosig, ám az a negyedóra is heteknek tűnt a néma csendben.

– A maga módján szép gondolat, hogy mindennek lelke van – mondtam megenyhülve, csakhogy a szorongásomat oldjam.

– Képzelj el egy kavicsot, amelyet már évszázadok óta formál a folyó!

Összevontam a szemöldököm. Mi olyan különös egy kavicsban?

– Mennyi mindent érezhetett, tapasztalhatott ez idő alatt! Micsoda bölcsesség rejtőzhet benne! – sóhajtott. – A halhatatlanság itt kezdődik.

Jobbnak láttam elfordulni és kinézni a jármű ablakán, mert nem akartam a képébe röhögni. A talajszinten az ilyen alakokból lesznek a koldusok, mert a családjuk inkább kiteszik őket az utcára, minthogy a baromságaikat hallgassák.

Amikor már lehiggadtam, visszafordultam felé:

– Akkor miért nem műteted meg magadat, vagy töltetted fel az elmédet egy robotba? – kérdeztem önérzetesen.

– Én elfogadtam, hogy halandó vagyok, de csodálom azokat, akik mernek magasabb szintre lépni.

Nem vallottam be neki, hogy kényszerből kerültem ebbe a helyzetbe. Talán, ha megtudta volna, rögtön kilök a siklójából, én pedig sosem láthattam volna újra a napfényt.

– Úgy vélem, akkor már nem lennék ugyanaz – tette hozzá kisvártatva, amikor már azt hittem, véget ért a beszélgetés.

– Sosem leszel ugyanaz, mint az előző percben. Mindig történhet velünk valami, egy beszélgetés, egy baleset, bármi… Nem csak az új alkatrészektől változhat meg az ember – feleltem felháborodva, és akkor még nem tudtam, de tulajdonképpen a saját személyiségemet, emberi mivoltomat féltettem. Rettegtem tőle, hogy igaza van.

– Már az ókori görögök is megmondták, kétszer nem lépünk ugyanabba a folyóba. Hérakleitosz – kacarászott magában. – Mik vannak? Ez eddig eszembe sem jutott! Érdekes – mosolyodott el. – Kevés embert kedvelek, de talán a végén te leszel az egyik.

 

***

Féloldalasnak éreztem magam, ezért úgy döntöttem, hogy a bal lábamtól veszek búcsút. Az elég nagy hányadát képviselte a testemnek. Úgy gondoltam, talán elég lesz ahhoz, hogy többé ne kelljen hasonló beavatkozáson átesnem. Ám, amikor megpillantottam a metálosan fénylő új lábamat, rájöttem, hogy ettől csak még féloldalasabbnak érzem magam. Vagy inkább kevesebbnek.

Olykor szinte visszafoghatatlan késztetést éreztem arra, hogy kikaparjam a saját műszemem. És ha az acél kezemmel jött volna rám az inger, valószínűleg sikerrel is járok. Máskor a fém karomba olyan fájdalom költözött, mintha még mindig sajogna az esést követően, ám amikor odanéztem, csak egy fémszerkezet lógott a vállamról. Maximilián olyan szavakat pufogatott, amikor ezeket óvatosan megemlítettem neki, hogy fantomfájdalom meg idegen kéz szindróma. Már ezektől a megnevezésektől is kivert a víz. Ha ettől eltekintettem, érzékeltem a protézissel, foghattam vele, már a precízebb műveletek is mentek, mégsem lett olyan, mint az igazi. Az immunrendszeremet legyengítették, és a legjobb gyógyszereket kaptam, hogy a testem befogadja az új testrészeket, viszont az elmém és a lelkem továbbra is ellenkezett.

A fizikoterapeutám, akit Maximilián felfogadott, arról is tett, hogy minél hamarabb talpra álljak, és újra megtanuljak járni.

Igyekeztem késleltetni az időt, mert ha akadt valami jó ebben, az a napfény volt, ami a tizennegyedik emeleti kórtermembe minden egyes nap beragyogott. A napjaim javát az ablakban töltöttem, aminek köszönhetően már a bőröm színe sem volt annyira betegesen fehér, mint korábban.

– Mint egy akkumulátor, amit lehetetlen feltölteni – kuncogott Maximilián, amikor belépett a kórterembe.

Tudtam, hogy nem csevegni jött, de bolond módon vártam már. Talán képes lettem volna kedvelni, de sosem engedte elfelejteni, hogy ami köztünk van, csupán üzlet, és amihez vonzódik, az nem én vagyok, hanem a testem azon részei, amiket történetesen nem érzek a magaménak.

Egy újabb ellentét. Ő azt szerette bennem, amit én utáltam magamban.

– Látom, egészen helyrejöttél. Még a járás is megy! – Pár pillanatra elhallgatott, biztos üzenete érkezett, vagy valami mást intézett. – Előjegyeztettelek a vizsgálatra.

A szívem még a sajátom volt, és egy pillanatra megállt, ahogy kimondta a szavakat.

Egy újabb vizsgálat. Egy újabb sorsfordító pillanat.

– Ötven százalék. Ezt várom el – folytatta. – Ha nem lesz meg, nehéz szívvel bár, de a másikat választom

– Az a nő több mindenbe belement?

– Ki mondta, hogy nő? – vonta meg a vállát elegáns öltönyében, majd zsebre vágta a kezét. – Ha megvan az ötven százalék, vagy esetleg felette leszel, akár semleges neműnek is mondhatnálak.

– Ez nem ilyen egyszerű – ingattam a fejem. – Éppen te mondtad, hogy a tárgyaknak is van lelkük. Azt nem a test határozza meg, mi van legbelül.

– Leülnék még folytatni ezt az eszmecserét, Napsugaram, de meetingre vagyok hivatalos. – Majd a puszta gondolatával átküldött egy üzenetet, ami rögtön megjelent a látómezőmben. – Az idő és a helyszín. Légy ott! Az eredményt nekem is megküldik, ne is gondolj a csalásra!

A szemem erre is képes volt, csak egy előfizetésbe került. A hőn áhított beépített kommunikátor! Ha korábban is lett volna ilyenem, talán előbb találnak rám, és nem kerültem volna ebbe a slamasztikába.

De akkor most nem is én lennék, hanem valaki más, nem igaz?

 

***

Órák óta ültem a váróteremben. A gyomrom merő görcsben állt, fém karom hevederjei zizegtek, lábam vadul dobolt.  Néha jólesett azt gondolni, hogy nem én irányítom a testem, és nem az én felelősségem, amit teszek. Minden csak megtörténik velem. Ezúttal sem én irányítottam. Maximiliánnak erre is lenne egy jó szava: deperszonalizáció.

Egy szűrővizsgálaton múlt a jövőm. Már megint. Ha a teszt azt mutatja, hogy minimum ötven százalékban szervetlen anyagból áll a testem, megütöttem a főnyereményt. Ha az eredmény szerint még többségében szerves anyagok alkotják a testemet, nekem annyi.

Úgy döntöttem, inkább sétálok egyet, úgyis kapok majd értesítést arról, ha visszamehetek az eredményért. A doki személyesen akarta velem közölni a hírt. Már ebből is látszódott, mennyire igényesebb itt a szolgáltatás, mint a talajszinti szűrőállomásokon. Nekem mégis megfelelt volna egy rövid, hitelesített üzenet, hogy a jegyesem orra alá dughassam.

Fogtam egy siklót, majd elvitettem magam a Duna-partra. A talajszintre.

A sofőr berzenkedett attól, hogy kitegyen, és magamra hagyjon:

– Hölgyem – tett egy próbát utoljára –, az ön helyzetében nem szerencsés egyedül sétálgatni egy ilyen környéken.

Először azon hökkentem meg, hogy hölgynek nevezett. Bár a pár hónapos üdülésem a felsőbb szinteken biztos megtette a hatását. Ám miután leülepedett bennem mindez, a meglepetés helyét a felháborodás vette át:

– Milyen helyzetben vagyok? – kérdeztem, miközben a két különböző karomat összefontam a mellkasom előtt.

– Tudja, a protézisei miatt. Megtámadják és darabokban eladják egy ócskásnak!

– Na, tűzés innen! Meg tudom védeni magam!

Miután elkergettem az egyetlen embert, aki önzetlenül csak jót akart nekem, vettem magamnak egy kizárólagosan szintetikus anyagokból készült fagylaltot, majd levonultam a rakpartra, és leültem az egyik lépcsőfokra. Elmélázva figyeltem a rozsdabarna habokat, a pesti oldalon a vízben fürdőző utcakölyköket, amilyen egykor én is voltam. Egy kacsa úszott a folyó felszínén, a csőre és a tollazata élénken csillogott, természetellenesen, talán egy fólia ragadhatott rá. Bár ha az én beleimet is műanyag bevonat borította, akár egy madáron is lerakodhatott hasonló! A gácsér kitotyogott a partra, majd a szájából kiejtette az apró rákot, talán az ebédjét. A rák páncélja sem tűnt hétköznapinak, de már soha sem jövök rá, mi lehetett benne a furcsa, mert egy cipő eltaposta.

Felpillantottam. Nem a rettegett MÉH-be igyekvő csürhe csípet fülön, hanem egy aktivistákból álló, terepszíneket viselő csapat. Egy középkorú nő lépett hozzám, majd egy röpiratot nyomott a kezembe, amely egy gyűlésre invitált.

– Sosem késő újra a helyes útra lépni! – magyarázta nekem. – Az Úr megbocsát! Az Úr nemes, és megbocsát minden eltévedt bárányának!

Tévedtem. Nem aktivisták voltak, hanem hittérítők.

– Gyermek, az ördög megkísértett, de még van visszaút.

– Eladtam a lelkem, mama. Eladtam az ördögnek, különben elpatkolok. Innen már nincs visszaút – mondtam neki, majd elhajítottam a fagylalt maradékát, és visszasétáltam a járdára, hogy az időközben odarendelt siklóhoz léphessek.

– A pokolban fog elégni! Sosem nyeri el a halhatatlanság üdvét! – kiáltott utánam a nő, de ahogy felemelkedtünk, hogy a tizennegyedikre visszavigyenek, egyre apróbbnak, egyre jelentéktelenebbnek tűnt.

Miközben visszafelé tartottam a kórházba, megérkezett az üzenetem is. Elkészült a teszt. A negyedrészt titániumból álló tüdőmet teleszívtam levegővel, és úgy tűnt, csak akkor eresztem ki teljesen a bent rekedt levegőt, amikor már a doktornő szobájának ajtajában álltam. Nem tudtam, kire számítsak, mert eddig csak nővérekkel és laboránsokkal találkoztam.

Bekopogtam, majd egy szívélyes hang behívott magához.

A nő nem lehetett sokkal idősebb nálam, fehér köpenyt viselt és az orrnyergén szemüveg ült. A lézerek és műprotézisek világában ritka látvány volt az ilyesmi. Nem adott a megjelenésére, vagy éppen az ellenkezője, igyekezett intelligens első benyomást kiváltani az emberekből.

– Foglaljon helyet! – mutatott az íróasztala elé helyezett székre.

Szék, hálával tartozom, amiért megengedett, hogy helyet foglalhatok benned! – jegyeztem meg önmagam szórakoztatva ebben a feszült szituációban.

– Nahát! Önnek zöld a szeme – csodálkozott a doki.

– A szemem. Az az egy, ami még igazi. Na és?

– Tudja, hogy ez milyen ritka? A kék szín is pár ezer éve mutálódott, a zöld meg aztán – ingatta a fejét tűnődve. – Szép dolog a mutáció.

– A szörnyszülötteket szokták mutánsnak nevezni – feleltem, majd elterültem a székben. Úgy éreztem, nem csupán pár perces agytágítás következik.

– A mutáció a fejlődés forrása, és úgy vélem, az, hogy az emberek egyre nagyobb hányada képes együtt élni azzal, hogy a testében műanyag részecskék rakodnak le, az is egy újabb útja az evolúciónak – Még mindig felvont szemöldökkel meredtem rá. Értette a célzást. – Csak ezt szerettem volna felvezetni… mindegy. Az eredménye alapján a testének negyven százalékát különböző fémek alkotják, ami igen magas százalék, de nem is csoda. Láttam a kartonjában, hogy nem egy beavatkozáson átesett már. És az is itt áll, hogy jelentős százalékban van önben műanyag is.

– Odalent a csapvízből is az folyik. A Duna is tele van már mindenféle kacattal…

– Valóban. Sajnos a szűrt víz kiváltság. Egy kutatás kimutatta, hogy a csatornákban lévő víznek rendkívül magas a plasztik és a hormon mennyisége. Tudja, a fogamzásgátlóktól a vizeletbe…

– Elég sok hermafrodita munkatársam volt régen – hümmögtem, majd előredőltem. – Az eredményem?

– Összességében 49,5 százalék.

– A fenébe – suttogtam. – Várjunk! De akkor ez azt jelenti, hogy a műanyag nem éri el a tíz százalékot sem? – bólintott. – Fél éve még magasabb volt!

– Olyan nincs. Hol végeztette a vizsgálatot?

– A talajszinten egy szűrőállomáson.

– Ott nem olyan jó a higiénia, mint idefent. Előfordult, hogy szennyeződés került a mintába, a műszerek is elavultak, de nyilván ezt nem hozhatják a nyilvánosságra, hiszen a talajszinten élők alkotják a lakosság ötven százalékát – grimaszolt a nő, ami komikusan hatott.

Ötven százalékát, visszahangozott bennem még percekig.

Számok és statisztikát határozták meg a lényünket, a sorsunkat. Milyen személytelen!

Képtelen voltam tovább figyelni az orvosra. Még elmondott pár hasznos tanácsot, számára érdekesnek tartott kutatási eredményt, én pedig csak ültem ott, és kitöltött kilátástalanság érzése.

Az elmúlt hónapok kálváriájának meg sem kellett volna történnie. Rikárdó nem rúgott volna ki, azzal a nyomorult laboránssal nem is találkoztam volna, nem beszélve Maximiliánról. Az utóbbit talán sajnáltam volna, ha nem történik meg, de ezen inkább nem méláztam tovább. Tudtam, hogy semmi értelme.

A konzultációt követően tanácstalanul ténferegtem a kórházban, végül a kórtermemben kötöttem ki, ahol az elmúlt hónapok javát töltöttem. A napfényt sirattam, az éjszaka felgyúló csillagokat, a testemet, ami már soha nem lesz újra a régi. A lábamra gondoltam, amit vagy felhasználtak kutyatápnak, vagy kutatási célokból eltároltak. Talán még mindig ott van valahol lefagyasztva, magányosan és rám vár.

Viszkető érzés költözött a jobb szemembe, beérkező hívásom volt.

– Sugaram, most beszélünk utoljára – hallgattam Maximilián selymes baritonját. – Megkaptam a teszteredményt. Tudod, mit jelent ez.

– Igen – válaszoltam megtörten.

– Értékelem az áldozatodat, ezért nem kell visszafizetned az új játékszereid árát. Ajándék.

– Nagylelkű vagy – sóhajtottam.

– Még ma el kell hagynod a kórtermet. További szép életet! – búcsúzott.

Meg sem várta, hogy én is elköszönhessek tőle, bontotta a vonalat.

Ekkor egy ablak ugrott a látóterembe: az előfizetésemet felfüggesztették. Ismét el voltam szigetelve a világhálótól, újra csak a külvilágot láttam. A virtuális térrel együtt a remény is megszűnt számomra.  Magányos lettem, mint a lábam, amit elhajítottam egy szebb élet reményében. Megsajdult a csípőm, ahol csatlakoztatták az új lábamat, de nem törődhettem vele, indulnom kellett. Kevéske holmimat összecsomagoltam, majd távoztam az épületből, a szintről és távoztam a belvárosból is.

 

***

A bár népe nem sokat változott, ahogy én sem. Az évek alatt egy percet sem öregedtem. A harmadik szinten bérelt lakás rezsijét és az alkatrészeim karbantartását állnom kellett, ezért gyakorta ellátogattam kedvenc kuncsaftjaim közé. Nem akartam megváltozni, de a változás anélkül is bekövetkezett, ahogy egykor Maximilián is mondta nekem. Már nem tűntek aberráltnak a bárban őgyelgők, már természetes volt az is, hogy a testem egy része nem velem született.

Ez a nap más volt, mint a többi. Egy új alak tűnt fel a színen. Deréktól lefelé fém burkolta, a ráncait botox kezeléssel simíttatta el, de felismertem.

Odasétáltam hozzá.

– Lina, azt hittem, már soha többé nem látlak.

– Kiöregedtem a szakmából, de maradt egy kis félretett pénzem – felelte lelkesen, miután kibontakozott az ölelésből. – Azután, hogy Rikárdó kitett, sok helyen kerestelek.

– Odalent több tagnak tartoztam, nem mehettem vissza – magyaráztam neki.

– Mesélj, mi a helyzet veled? – érdeklődött.

Olyan rég beszéltem magamról, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol kezdjem. Végül azt a témát hoztam fel, ami már évek óta foglalkoztatott, ami lényem velejét adta:

– Gondolkoztál már azon, hogy talán a tárgyaknak is van lelkük? – kérdeztem, miközben a bőr borította ujjaimon nézegettem a körmeimet, amelyek úgy fénylettek, mintha kilakkoztam volna őket.